2012. május 31., csütörtök

2012. április 11. - Alpárirét

Most, ezekben a fotós, természetjáró ember számára igazán kedvezőtlen, borult, esős időkben sem hagyhatom, hogy úrrá legyen rajtam a semmittevés, így aztán úgy döntöttem kihasználom az érettségi szünet nyújtotta kitűnő lehetőséget és pótolom elmaradt bejegyzéseimet.
Az április 11-ei kudarcba fulladt lesfotózással kezdeném.
Aznap hajnalban is igen korán, hajnali 3:30-kor keltem, mamám lakiteleki otthonában. Gyors készülődés, az ideiglenes leshely felépítéséhez szükséges anyagok táskába zsúfolása, bicikli előkészítése a csaknem 5km-es úthoz, reggeli, málházás és indulás. A vaddisznókkal teli sötét erdő határához érve megpihentem egy kicsit és felszereltem a biciklire a "homemade" vadriasztó rendszert, aminek hangjára az esetlegesen utamat keresztező, friss malacos vaddisznókondák már száz méterekről elriadnak. Nem szerencsés ilyenkor kikezdeni a kocákkal, hiszen malacaik ilyenkor még nagyon kicsik és védtelenek, így ilyenkor különösen agresszíven és harciasan védelmezik utódjaikat.
Hajnali 4 körül kiértem a rétbe. Még korom sötét volt, és csontig hatoló hideg. Szokatlanul hideg április közepéhez... Fát vágtam a leshez, nádat az álcához. Lecipeltem az általam jónak ítélt tocsogóra, ám a vízállás drasztikusan megváltozott az előző fotózásom óta. Akkor ott hajnalban a sötétben még nem tudtam megállapítani, de mint ahogyan az utólag kiderült, a vízszint vagy 40cm-t emelkedett az utóbbi kint létem óta, ami sok, a központi Nagy tónál kisebb de így is viszonylag nagy kiterjedésű tocsogót hozott létre. Sokáig kerestem iz ideális helyet a sötétben, mire kiválasztottam egy helyet, egy félszigeten. A lest felhúztam, ám a les előtti vízterületet vastag JÉGpáncél fedte. Nem hittem a szememnek, hogy az előző heti 30°C-os kánikula után, ma hajnalban a jéggel kell majd küszködnöm.Végül feltörtem a jeget a les előtt, hogy a madarak le tudjanak szállni a vízre. Kb hajnali 5 körül feküdtem be a kelleténél kissé rozogábbra sikerült lesbe. Eszméletlenül hideg volt... vacogtam. Eközben folyamatosan pásztáztam az előttem elterülő vízfelületet. Eltelt 1 óra, majd kettő... hallottam a cankók, godák, gólyatöcsök hangját, de nem akartak leszállni elém. Egyszer egy kis réti cankó szállt le tőlem kb. 30m-re, egy kis fűcsomó tövébe. Kínkeservesen csipogott, majd láttam ráveszi magát, hogy belegázoljon a vízbe. Ám ahelyett, hogy a madár lába elmerült volna, ügyetlenül totyogott az addigra újra befagyott tocsogó jegén ! Mikor ráébredt, hogy ebből a tocsogóból ő nem fog tudni táplálékot szerezni, sértődötten sipítozva repült el. Ekkorra én is megelégeltem az addigra majd' 3 órányi fagyoskodást, kudarcot és pocsékba ment felesleges várakozást és úgy döntöttem gyalogszerrel fedezem fel a mocsárrendszert, immáron napfénynél... veszteni nem veszthetek, gondoltam... A lest lebontva, felszerelésem nagy részét elrejtettem egy álcaháló alá egy bozótba és elindultam a mocsár szívébe.

Már korábban, még jó a tél vége felé felfedeztem a teleobjektívembe tekintve, egy a mocsár másik felében, majdhogynem közvetlenül az Alpári holttisza alatti részen egy gyanús nádobjektumot. ennek irányába indultam el, gondoltam ez most tökéletes alkalom arra, hogy felfedezzem. Útközben a vízimadarak társasága szórakoztatott és örömmel nyugtáztam, hogy életemben először észleltem kanalasrécét és füstös cankót.
A nádobjektumhoz közelébe már bizonyossá vált számomra, hogy ez bizony egy nagyon jól összehozott kis madárles ,,kunyhó". A lesbe könnyűszerrel bejutottam, és meglepett, hogy mennyire komfortos volt odabent... kellemesen tágas, alulról valamiféle puha szalmaszerű fűvel volt bélelve (az biztos, hogy tüzet nem igen kell rakni odabent :D ) Gyanítom, hogy a KNP tulajdona, bár kb egy délután alatt faágakból és nádból összedobott tákolmány... Mindenesetre örültem a felfedezésemnek, biztos voltam benne, hogy a későbbiekben még hasznát veszem majd!

Ezzel az élménnyel zárva a fotózásomat nagy megelégedettséggel indultam el hosszú utamra ki a rétből, haza.
 















 


 



2012. április 12., csütörtök

Első sárbanfekvős partimadár "vadászatom"

Március utolsó napján hajnalban végre sort keríthettem életem első vízimadár lesfotózására. Várakozás és kétségek között telt az éjszaka, nem túl sok alvással... Majd hajnali 03:00-kor megszólalt a nádiposzáta ébresztőm a telefonomból... Itt az idő, mindent bele! Kissé kapkodós de annál jobban elhúzódó készülődés, bepakolás (ezt nem tettem meg előző este) öltözködés, málházás, bicikli ellenőrzés, akkumulátor töltőből ki, gépbe/vakuba be, telefon lenémít és kb hajnali 4h körül elindultam. Az utam az Alpárirétbe, ahol előző délután megépítettem a lesemet egy kb 1,5-2km-es szakaszon egy sűrű, öreg tölgy-nyár-fűz ligeterdőn vezet át, ami köztudottan a környék legjobb és legegészségesebb vaddisznóállományának ad otthont. Ez akkor hajnalban, a korom sötétben egy cseppet sem volt megnyugtató, nem mellesleg a kocák eddigre már világra hozták malacaikat. Köztudottan ilyenkor a legveszélyesebbek, a remete kanok mellett. A másik nyugtalanító tényező az volt, hogy pont ebben a kora hajnali időszakban a legaktívabbak az állatok... No, de sebaj, nekivágtam és egy csörtetés keltette (ami szerintem egy őz volt) kisebb szívrohamot leszámítva épségben átjutottam az erdőn. Az erdő szélén, a rét határában elrejtettem a biciklimet, majd a még mindig korom sötétségben, gyalog folytattam az utamat a rétben. Útközben egy rókával futottam össze, a zseblámpám fényében a szemei borostyán módjára csillogtak a sötétségben... aranyos, bizalmas kis állat volt, elkísérgettem vagy 3-400m-en át... mindig csak annyit ment előttem, amennyit utána mentem, előttem kb 20m-re, néha vissza-vissza pillantva vizsgálta a furcsa világító alakot.... nem sokkal később egy nádasban elkallódott... A lesig még kb 1,5km volt hátra, ám előtte meg kellett állnom nádat vágni a les végső álcázásának céljából... ezzel is megvolnék... Szerencsésen megtaláltam a lest, rátettem a takarást, ami jobb ponyva vagy álcaháló híján egy rossz barna színű pokróc volt, ami végül is ellátta a feladatát, arról nem is beszélve, hogy jobban fogta a szelet, mint egy álcaháló. Kb fél hatra befeküdtem a lesbe, ekkor már halvány világosság derengett keleten és hamarosan az első cankó csapatok is megérkeztek a tocsogóra... ahogy egyre több lett a fény, egyre több madár érkezett és bár elég bátortalannak tűntek, 1-2 cankó és nagy goda egészen közel merészkedett a lesemhez. Teltek-múltak az órák, füstölt a Nikon szárszerkezet, nekem meg egyre jobban fájt a hátam a sok hasonfekvős homorítástól... A fotózást végül olyan 10h körül fejezhettem be, de megmondom őszintén nem néztem meg mennyi az idő... A les elhagyása és a kötelező werkfotók elkészítése után megelégedetten indultam haza. Ennél már csak jobb lehet, gondoltam én...























2012. április 11., szerda

Lesépítés az Alpárirétben

2012 március 30-án újra Lakitelekre látogattam. Már érkezésem napján, péntek délután igyekeztem le a rétbe felmérni a terepet vízállást stb. és felhúzni egy ideiglenes lest a másnap hajnalban lebonyolítandó fotózásomhoz. az erős szél megnehezítette a munkát, de végül sikerült megépítenem a vázszerkezetet. Nagyon reménykedtem, hogy be fog válni, mert első ilyen jellegű lesfotózásomra készültem. Végül be is vált (lásd: köv. bejegyzés) ám legutóbbi a rétben tett látogatásom alkalmával elkeseredve nyugtáztam, hogy a lesemet vagy a vadőr vagy a természetvédők eltüntették... annyira nem nagy kár érte, mert nem volt egy nagy vasziszdasz de kisebb fejfájást okozott amikor hajnalban lesfotózásra készülve a lesem nem volt meg...
Íme egy kép az építésről:

Hirtelen jött tavasz

,,Hallgatom, úgy teli zajjal az erdő, itt a tavasz már!"
Rdnóti Miklós, Első ecloga /részlet/

Radnóti soraival indítom ezt a mostani bejegyzést, úgy gondolom erőteljesen aktuális. :)
Március 16-án úgy döntöttem a tavasz és a remek időjárásra való tekintettel kilátogatok újdonsült kedvenc helyemre, az Alpárirétbe. Ám ezen alkalommal nem voltam egyedül, ugyanis barátnőm is elkísért a túrára... megjegyzem ... önszántából... :-P
Hajnali 4:20-kor keltünk, hogy pirkadatra kiérjünk a terepre... Ez így is lett és már a Tőserdő fái alatt az erdő mélyén is kisebb-nagyobb őzrúdlikba botoltunk. A rétbe kiérve rengeteg nyári lúddal találkoztunk, valamint a nap fénypontjaként becserkeltünk egy kis őz családot, egy gyönyörű 350-400-as körüli bakot a sutájával és tavalyi gidájukkal... gondolom mondanom sem kell, hogy elsősorban a bakra koncentráltam, született is 1-2 fotó.
Cserkelésünket a helyi vadőr terepjáró pickupja zavarta meg, amitől az őzek elugrottak... sebaj... A kocsijából kiszállva nagyot köszönt, bemutatkozott, megdicsért minket, hogy ügyesen cserkeltünk merthogy végig spektívvel figyelt... megkérdezte, hogy sikerült-e értékelhető fotót lőnöm a bakról és még egyéb néhány fotózással kapcsolatos kérdést, aztán elnézést kért a zavarásért, további szép napot kívánt és tovább állt... Kedves, normális korrekt ember, példát vehetne róla minden hivatásos vadász... Merthát mint azt tudjuk sajnos: Fotós - Vadász Nem jó barát... :(
A napra az tette fel a koronát, amikor egy csapat alacsonyan szálló szürke daru csapat repült felénk Tiszaug irányából, tettek felettünk egy tiszteletkört majd elrepültek vissza, abba az irányba, ahonnan érkeztek. Soha ezelőtt nem láttam még a természetben darvakat, így ez az alkalom nagy betűvel íródik bele fotós történetem nagykönyvébe.
A fotózás végezetéül még kerültünk egyet a rétben,  majd következett a séta haza. Kb 15km-t gyalogoltunk, szép napunk volt...








2012. március 25., vasárnap

2012, Didergős szezonnyitás

Összességében elmondhatom, hogy a 2012-es esztendő meglehetősen zord időjárással mutatkozott be... Kemény, akár -20°C -os fagyok, fél m-es hó... Januárban nem is volt sajnos alkalmam kimenni fotózni (ilyen egy végzős gimnazista élete... :) de február első harmadában végre sort kerítettem rá és eltöltöttem egy hétvégét Lakiteleken.
A már fent említett időjárási körülmények fogadtak. Pénteken érkeztem Lakitelekre, ahogyan szoktam... Este készülődés és lázas várakozás az év első fotózására. Nagy reményeket fűztem a másnap reggelbe és a vastag hórétegbe. Reméltem, hogy a kemény hideg a lencsém elé húzza majd a témát. Ha a friss hóban történő nyomkövetés útján akkor úgy, ha az etetők és szórók környékére tömörülő vadak formájában, akkor úgy.
Másnap hajnali 5-re állítottam az ébresztőórámat, s ez február 11-én szombaton hajnalban meg is szólalt.
Kómásan kászálódtam ki a jó meleg ágyból, s a redőnyt felhúzva nyugtáztam az odakint még uralkodó vak sötétséget... Gondoltam sebaj, legalább ráérek elkészülni...
Terepen a következőket tapasztaltam:
Az ócska Dörr 500mm-es objektívem fókuszgyűrűje egyébként is nehezen forog, de ebben az embertelen metsző hidegben ez meghatványozódott. Olyan szinten bemerevedett a fókuszgyűrű, hogy kb 4-5 mp-be telt, hogy az objektívet minimum fókusztávról végtelen állásba tekerjem... Mondanom sem kell, hogy az ezzel az objektívvel az amúgy is bravúros teljesítménynek számító akciófotókról aznapra lemondhattam...
A hideg másik kellemetlen hatása, hogy a mobiltelefonom és a fényképezőgépem akkumulátora is kb fél óra a terepen való tartózkodás után csütörtököt mondott... A markomban és a zsebemben kellett melengetnem az aksit, hogy 1-1- fotó vagy sorozat erejéig fényképezni tudjak. Különben nem vesztettem sokat mert szinte semmi mozgás, de még csak fény sem volt... egy kis hegyi fakuszt (Certhia familiaris)
  tudtam fotózni, ami kuriózumnak számít és először sikerült értékelhető fotót készítenem róla. 
Egy másik érdekes jelenséget egy tavacska formájában találtam, amibe egy helyi termálforrás felesleges vizét vezetik bele. A befolyónál az egyébként vastag, kb 15cm-s jégpáncél teljesen felolvadt és a lék köré rengeteg vízimadár sereglett. ez érthető is, hiszen ezek a madarak a vízből szerzik táplálékukat és ilyenkor, mikor minden vízfelületet vastag jégpáncél takar, kincs az ilyen meleg vizű lék. Értelemszerűen a tóban élő halak is a lék köré gyűltek, így a halászó vízimadaraknak (nagy kócsag, szürke gém, kis kárókatona) nem volt nehéz dolguk.
Ekkor elijesztettem a madarakat azzal, hogy hirtelen megjelentem a tóparton ám másnapra megterveztem a lesfotózást.
Mivel a szombati ébresztő egy kissé túl koraira sikerült, vasárnap, a lesfotózás reggelére az ébresztőt reggel 06:00-ra állítottam be.
Termoszba rumos kakaó, hátizsákba pedig a már előző este szobában letesztelt rögtönzött les felállításához szükséges dolgok(fehér lepedő az álcázáshoz, párna, vízálló lepedő, pokróc...) Mikor kiértem a tóhoz sajnos már világosság derengett és a madarak már a vízen voltak, így elijesztettem őket. Mindenesetre felállítottam a hasaló lest a jégen, a léktől kb 20-25m-re, befeküdtem, beálcáztam magam és váram. Néhány madár vissza merészkedett, sikerült is 1-2 érdekes fotót készítenem, minden esetre tanulságos volt és sok tapasztalatot szereztem.
Délre már otthon voltam és pakoltam a cuccaimat, hogy induljak haza Kecskemétre.




2011. november 2., szerda

A Tisza ártér ősszel

Ma reggel fél órával korában keltem, mint tegnap, azaz reggel 05:30-kor. Kár volt. Ma hajnalban olyan tejfölköd ereszkedett a tájra, hogy a látótávolság helyenként alig 40-50m volt. Ilyen körülmények közepette a fotózás igen körülményes. Sebaj. Nekivágtam a Nagyrétnek. Annak aki nem tudná, a Nagyrét egy még anno a szoci korszakban művelés alá fogott terület, a Tisza árterében. A 44-es út Tisza hídjától Kecskeméti irányból Szarvas felé haladva, bal oldalt, azaz Északi irányban terül el több száz hektáron. A legnépesebb őzállománnyal rendelkező terület, amiről tudok a környéken. Ezen kívül rengeteg ragadozómadár is megtalálható a területen. Ma életemben először láttam (és le is fotóztam, bár csak dokumentum szintű fotó, de az állat egyértelműen felismerhető rajta) parlagi sast. Már csak ezért megérte kimenni. No, de nézzük is a részleteket!
Kiértem a rétbe 6:40-kor. Tejfölköd, párás levegő. Tudom, hogy a Nap már a horizont felett van és azt is, hogy nem felhős az ég, de levegő annyira párás, hogy Napot hogy nem látom. Elindulok és mindjárt alig 100m séta után, a tőzegbányatavaknál két viaskodó fácánkakasba botlottam. A baj az, hogy a fácánok nagyon szemfüles madarak révén azonnal kiszúrtak és akkor már nem a területi vita volt a fontos, hanem a nyakukat nyújtogatták, engem figyeltek. Amint bizonyossá vált számukra, hogy ember vagyok, az egyikőjük rikácsolva elreppent, a másik pedig beszaladt a sűrű nádasba. A fácán rikácsolására egy néhány őz ugrott meg a nádasból és galoppozva futottak a szántóföldek felé. Annyira gyengék voltak a fények és olyan sűrű volt a köd, hogy értékelhető fotót nem tudtam róluk készíteni - bár úgyis csak suták voltak, ha jól láttam. Elindultam hát a rét belseje felé és cikk-cakk irányban derítettem fel a területet. Közben tarlókon, szántásban és öntözőcsatornákon kellett átvágnom. Úgy láttam, hogy kezdenek összeállni a rudlik, az őzek már kisebb-nagyobb csapatokba kezdenek verődni. Minthogy már learattak, letörtek, betárcsáztak mindent, a nyílt szántóföldeken, mindenféle fedezék és takarás nélkül (nyáron volt kukorica, napraforgó, búza, lucerna és sűrű bozótos) nem tudtam az őzeket kellően megközelíteni. A dolgomat az is megnehezítette, hogy a szántóföldeket ma tárcsázták be az öreg Zetorokkal és a traktorok össze vissza zavarászták az állatokat. Így azok zaklatottak, idegesek voltak és még az átlagnál is jobban ügyeltek és figyeltek a rendellenes dolgokra. Ahogy haladtam, volt olyan, hogy egyszerre egy termikben (meleg levegő feláramlás) 9 egerészölyvet is láttam. Biztosan kifizetődő voltna a parlagi sassal, az ölyvekkel és szarkákkal, ha itt készítenék etetést ragadozóra. Ezzel csak az a baj, hogy messze van. Innentől kezdve, ez a dolog felejtős. Mindegy, majd meggondolom. A távolban megpillantottam a Tisza gátat, úgy döntöttem, hogy lenézek a Tisza partra. Időközben megpillantottam az idei első szőlőrigómat. Készítettem is róla egy röpképet, ami bár kissé bemozdult, szerintem manuál obival nem rossz. Leértem a partra. A Tisza gőzölög, gyönyörű őszi színekben pompázik az ártéri erdő, mesés fények. Hihetetlen szép látvány volt, sajnos ezt a fotók nem igazán adják vissza. Leültem a parton, és ettem meg ittam egy kicsit, élveztem a kilátást, a hangulatot. Ültem ott vagy 40 percet. Ekkorra 9:30-at mutatott az órám és elindultam vissza, ha visszafele menetben még izgalmas témába futok, le tudjam fotózni, anélkül, hogy elkéssem, ugyanis déli 12:00-ra vissza kellett érnem a főút mellé, ahol felvettek. Ahogy átkeltem a gáton, az égre felpillantva megláttam a gyönyörű parlagi sast, (amiről akkor még csak sejtettem, hogy az lehet) amint két vetési varjú üldözi csipkedi, piszkálja. Ilyen viselkedést, a tavasszal költő vízimadarak (pl bíbic) részéről figyeltem meg korábban, amikor a fészküket veszélyben érző szülők megtámadják az arra tévedő ragadozómadarakat. Ez esetben, így ősszel, nem tudom mi lehetett ennek a viselkedésnek a kiváltó oka. Egyedül területi vitára tudok gondolni, bár nem vagyok benne biztos, hogy a varjak ennyire territoriális madarak volnának. A visszafelé úton már semmi említésre méltó nem történt és nem láttam semmi különöset. Mikor már majdnem kiértem, megpillantottam egy 6 fős rudlit. Volt is a közelben egy vadles és valamennyi fedezék, így megpróbáltam kúszva-mászva becserkelni őket. Egészen jól haladtam, ám újra keresztbe tettek nekem. Egy, a mellettem húzódó öntözőcsatorna sűrű bozótjából egy fácánkakas reppent fel rikácsolva. Itt a magyar ugaron a fácán olyan szerepet tölt be (más egyéb madárfajokkal vállvetve) mint a szavannán a vészmadár. Rikácsolásával, felhívja a figyelmet és riasztja a környéken tartózkodó lehetséges prédaállatokat a ragadozó közeledtére. Így természetesen őzeim is megugrottak.Ennek ellenére, nem menekültek messzire, mert engem nem vettek észre és hogy, hogy nem, de fel tudtam mászni a lesre úgy, hogy az állatok nem vettek észre. (ekkor kb 100m-re voltak tőlem.) Leültem, kényelembe helyeztem magam, levettem a hátizsákomat, elővettem az utolsó fahéjas rudamat és megettem. Közben néztem a szemközti nádas mentén legelésző 3 őzet, akik már ismerősek voltak nekem, ugyanis több korábbi fotómon is szerepeltek már. Az ikergidák, és az anyjuk. Jó volt őket látni, a két gida szépen fejlődik, már felöltötték téli bundájukat. Az órámra pillantva 11:40-et láttam, így úgy éreztem, hogy itt az idő az indulásra, meg különben is a traktor, ami azt a földet szántotta ami köztem és az őzek között volt, elriasztotta az állataimat és beváltottak a nádasba.Végül 12:05-re értem a kivonási pontra, ahol már vártak rám.
Alapvetően nem volt rossz, de volt már jobb is. Most kaptam a hírt, hogy pénteken este vaddisznóvadászatra megyünk Seres Imre bácsival. Jó lesz, várom.:)

ui.: ezt később tettem hozzá a bejegyzéshez:

csak annyi, hogy a vadászaton egy őzet láttunk mindössze a szórón, vaddisznót nem találtunk, így mondanom sem kell, az aggastyán vadászmester nem jutott lövéshez... Ennek ellenére mindig nagyon élvezem az Imrebácsival történő vadászatokat, mert rengeteg érdekes története van, amiket szívesen megoszt velem és rengeteget tanulok tőle a természetről, az állatok tiszteletéről és azok etológiájáról.