A Tisza ártér ősszel

Ma reggel fél órával korában keltem, mint tegnap, azaz reggel 05:30-kor. Kár volt. Ma hajnalban olyan tejfölköd ereszkedett a tájra, hogy a látótávolság helyenként alig 40-50m volt. Ilyen körülmények közepette a fotózás igen körülményes. Sebaj. Nekivágtam a Nagyrétnek. Annak aki nem tudná, a Nagyrét egy még anno a szoci korszakban művelés alá fogott terület, a Tisza árterében. A 44-es út Tisza hídjától Kecskeméti irányból Szarvas felé haladva, bal oldalt, azaz Északi irányban terül el több száz hektáron. A legnépesebb őzállománnyal rendelkező terület, amiről tudok a környéken. Ezen kívül rengeteg ragadozómadár is megtalálható a területen. Ma életemben először láttam (és le is fotóztam, bár csak dokumentum szintű fotó, de az állat egyértelműen felismerhető rajta) parlagi sast. Már csak ezért megérte kimenni. No, de nézzük is a részleteket!
Kiértem a rétbe 6:40-kor. Tejfölköd, párás levegő. Tudom, hogy a Nap már a horizont felett van és azt is, hogy nem felhős az ég, de levegő annyira párás, hogy Napot hogy nem látom. Elindulok és mindjárt alig 100m séta után, a tőzegbányatavaknál két viaskodó fácánkakasba botlottam. A baj az, hogy a fácánok nagyon szemfüles madarak révén azonnal kiszúrtak és akkor már nem a területi vita volt a fontos, hanem a nyakukat nyújtogatták, engem figyeltek. Amint bizonyossá vált számukra, hogy ember vagyok, az egyikőjük rikácsolva elreppent, a másik pedig beszaladt a sűrű nádasba. A fácán rikácsolására egy néhány őz ugrott meg a nádasból és galoppozva futottak a szántóföldek felé. Annyira gyengék voltak a fények és olyan sűrű volt a köd, hogy értékelhető fotót nem tudtam róluk készíteni - bár úgyis csak suták voltak, ha jól láttam. Elindultam hát a rét belseje felé és cikk-cakk irányban derítettem fel a területet. Közben tarlókon, szántásban és öntözőcsatornákon kellett átvágnom. Úgy láttam, hogy kezdenek összeállni a rudlik, az őzek már kisebb-nagyobb csapatokba kezdenek verődni. Minthogy már learattak, letörtek, betárcsáztak mindent, a nyílt szántóföldeken, mindenféle fedezék és takarás nélkül (nyáron volt kukorica, napraforgó, búza, lucerna és sűrű bozótos) nem tudtam az őzeket kellően megközelíteni. A dolgomat az is megnehezítette, hogy a szántóföldeket ma tárcsázták be az öreg Zetorokkal és a traktorok össze vissza zavarászták az állatokat. Így azok zaklatottak, idegesek voltak és még az átlagnál is jobban ügyeltek és figyeltek a rendellenes dolgokra. Ahogy haladtam, volt olyan, hogy egyszerre egy termikben (meleg levegő feláramlás) 9 egerészölyvet is láttam. Biztosan kifizetődő voltna a parlagi sassal, az ölyvekkel és szarkákkal, ha itt készítenék etetést ragadozóra. Ezzel csak az a baj, hogy messze van. Innentől kezdve, ez a dolog felejtős. Mindegy, majd meggondolom. A távolban megpillantottam a Tisza gátat, úgy döntöttem, hogy lenézek a Tisza partra. Időközben megpillantottam az idei első szőlőrigómat. Készítettem is róla egy röpképet, ami bár kissé bemozdult, szerintem manuál obival nem rossz. Leértem a partra. A Tisza gőzölög, gyönyörű őszi színekben pompázik az ártéri erdő, mesés fények. Hihetetlen szép látvány volt, sajnos ezt a fotók nem igazán adják vissza. Leültem a parton, és ettem meg ittam egy kicsit, élveztem a kilátást, a hangulatot. Ültem ott vagy 40 percet. Ekkorra 9:30-at mutatott az órám és elindultam vissza, ha visszafele menetben még izgalmas témába futok, le tudjam fotózni, anélkül, hogy elkéssem, ugyanis déli 12:00-ra vissza kellett érnem a főút mellé, ahol felvettek. Ahogy átkeltem a gáton, az égre felpillantva megláttam a gyönyörű parlagi sast, (amiről akkor még csak sejtettem, hogy az lehet) amint két vetési varjú üldözi csipkedi, piszkálja. Ilyen viselkedést, a tavasszal költő vízimadarak (pl bíbic) részéről figyeltem meg korábban, amikor a fészküket veszélyben érző szülők megtámadják az arra tévedő ragadozómadarakat. Ez esetben, így ősszel, nem tudom mi lehetett ennek a viselkedésnek a kiváltó oka. Egyedül területi vitára tudok gondolni, bár nem vagyok benne biztos, hogy a varjak ennyire territoriális madarak volnának. A visszafelé úton már semmi említésre méltó nem történt és nem láttam semmi különöset. Mikor már majdnem kiértem, megpillantottam egy 6 fős rudlit. Volt is a közelben egy vadles és valamennyi fedezék, így megpróbáltam kúszva-mászva becserkelni őket. Egészen jól haladtam, ám újra keresztbe tettek nekem. Egy, a mellettem húzódó öntözőcsatorna sűrű bozótjából egy fácánkakas reppent fel rikácsolva. Itt a magyar ugaron a fácán olyan szerepet tölt be (más egyéb madárfajokkal vállvetve) mint a szavannán a vészmadár. Rikácsolásával, felhívja a figyelmet és riasztja a környéken tartózkodó lehetséges prédaállatokat a ragadozó közeledtére. Így természetesen őzeim is megugrottak.Ennek ellenére, nem menekültek messzire, mert engem nem vettek észre és hogy, hogy nem, de fel tudtam mászni a lesre úgy, hogy az állatok nem vettek észre. (ekkor kb 100m-re voltak tőlem.) Leültem, kényelembe helyeztem magam, levettem a hátizsákomat, elővettem az utolsó fahéjas rudamat és megettem. Közben néztem a szemközti nádas mentén legelésző 3 őzet, akik már ismerősek voltak nekem, ugyanis több korábbi fotómon is szerepeltek már. Az ikergidák, és az anyjuk. Jó volt őket látni, a két gida szépen fejlődik, már felöltötték téli bundájukat. Az órámra pillantva 11:40-et láttam, így úgy éreztem, hogy itt az idő az indulásra, meg különben is a traktor, ami azt a földet szántotta ami köztem és az őzek között volt, elriasztotta az állataimat és beváltottak a nádasba.Végül 12:05-re értem a kivonási pontra, ahol már vártak rám.
Alapvetően nem volt rossz, de volt már jobb is. Most kaptam a hírt, hogy pénteken este vaddisznóvadászatra megyünk Seres Imre bácsival. Jó lesz, várom.:)

ui.: ezt később tettem hozzá a bejegyzéshez:
csak annyi, hogy a vadászaton egy őzet láttunk mindössze a szórón, vaddisznót nem találtunk, így mondanom sem kell, az aggastyán vadászmester nem jutott lövéshez... Ennek ellenére mindig nagyon élvezem az Imrebácsival történő vadászatokat, mert rengeteg érdekes története van, amiket szívesen megoszt velem és rengeteget tanulok tőle a természetről, az állatok tiszteletéről és azok etológiájáról.

Üresség

Reggel 06:00, szól a telefonom ébresztője. Meglepetten konstatálom, hogy már világosodik. Nem értem. Azt hittem, még korom sötét lesz. Ekkor jutott eszembe, hogy megtörtént az óraátállítás, így korábban világosodik. Eszeveszett készülődés, öltözködés, reggeli, kávé, fotóscucc ellenőrzése, minden megvan, aztán ugrás a kocsiba és irány a Kisrét. Ez alkalommal rászántam az időt és bejártam az egészet, tövéről hegyére. Kár volt. A Kisrét hátsó része, ahol tavasszal elmerültem combig a belvízben és a bíbiceket fotóztam, most teljesen be van hálózva mindenféle kerítések, karámok, villanypásztorok bonyolult szövevényével. Szürke marhákat legeltetnek a réten. Itt is. Van egy őrbódé is, két kutyával. Na most erről az "őr"bódéról annyit, hogy egy alkoholista "gulyás" a lakója. Kb 60 év körüli, masszív falusai alkesz kocsmabútor típusú fickó, de annak is a rosszabbik fajtájából. Úgy kell elképzelni, hogy reggel 06:30-tól én kb 10-ig hallgattam ahogy a marhákkal(!) ordít és szídja a szegény jószágot k*rvaanyjástól. De olyan hangerővel, hogy nem elég, hogy több száz méterre, de talán kilométerre is elhallatszott a rétben, de mikor már a Dögtiszánál jártam, még ott is hallottam az óbégatását. Elmentem a tőzegbányavakhoz is vízimadarak reményében, de teljes üresség fogadott, semmi mozgás. Alapvetően az egész rét ki volt halva, ennek ellenére jó másfél órát eltöltöttem ott. A Kisrét után a már megszokott sorrendben a Dögtisza következett.  A mai napon a Dögtisza mentén volt a legtöbb mozgás és érdekesség. Először is rengeteg a szajkó, ami eddig még egyik ében sem volt jellemző. A hatalmas tölgyfák által hullatott makkból tartalékolnak maguknak télire. Ugyancsak a makkra járnak rá az erdő vaddisznói. A nagyobb tölgyfák alja úgy össze volt kuszálva, túrva, mint valami csatamező. A Dögtisza még lentebb apadt, és a friss iszapban rengeteg disznó és őznyomot találtam. Készítettem egy sorozatfelvételt, egy a vízről felszálló bütykös hattyúról, de sajnos az objektívem hiányosságaiból fakadóan kizárólag rontott képek kerültek a sorozatba. Szajkókat próbáltam még fotózgatni és tájképezgetni egy kicsit, de semmi említésre méltó vagy érdemi eredmény nem született itt sem. Láttam egerészölyvet, középfakopáncsot, vörösbegyet, őszapót, nagy kárókatonát, récéket, hattyút, szajkót, karvalyt, vörös vércsét.(remélem nem felejtettem ki semmit)
Innen kisétáltam a Tősbe, a Szikrai holtág partjára, körülnéztem a hídon, majd indultam tovább, be az erdőbe, ami Az Alpári rét és Tőserdő között terül el. Vaddisznót kerestem. Sajnos, nem jártam sikerrel, sőt, mi több még csak nyomokat sem igazán találtam. Megnéztem, egy az erdő mélyén fekvő vadlest, amit meg szoktak etetni. Most is volt kiszórva némi kukorica, de semmi nem nyúlt hozzá. Sőt, az előző kukorica, amit kiszórtak ott volt megfonnyadva, de abból sem ettek a vadak. Ezt nagyon érdekesnek tartom, mert eddig úgy tudtam, hogy ez az erdő igen nagy vaddisznó állománnyal rendelkezik. Az erdei ösvényen szembejött velem egy vadőr, gondolom az etetőhöz ment ellenőrizni a kukoricát, vagy ráetetni. Kiértem a vadászkastély menti erdei tisztásra. A tisztás menti tölgyfákon legalább 30 szajkó lármázott, fülsértően. Próbáltam őket fotózni, de közben a családostól érkező "kollégák" (volt nálluk fényképezőgép) elzavarták a roppantul érzékeny és óvatos madarakat, így nem sikerült használható fotót készítenem róluk. Ekkor már déli 12:00h és igyekeznem kellett a kivonási pontra, ahova jöttek értem.
Holnap hajnalban a Nagyrétben próbálkozom majd, reménykedem a szép fényekben és a szép öreg bakokban!
Ez egy Radnóti vers egy versszaka, nagyon megtetszett, és talán valamilyen szinten kapcsolódik is a jelen helyzethez és blogom témájához:

"Szél tombol a kertben, egy ág leszakadt, a sikongás
felhallik egészen a házig.
Erdőkön a síkos avarban a hófogu farkas
gyorslábu kis őzre vadászik."

jóéjt!