Régen nem frissítettem, nem is célom bepótolni az elmaradásokat. Másodéves vadgazda mérnök hallgató vagyok azóta a gödöllői Szent István Egyetemen. Egy tanvadászaton szerzett élményem a következő:
Legutóbbi hajtáson láttam egy
öreg kan haláltusáját... nagyon komoly sebet szerzett, mozdulni se
bírt, csak a fejét tudta minimálisan mozgatni, egyébként le volt bénulva...
már habos vért öklendezett, jó pár perce, de még az utolsó erejével is
megpróbált odakapni annak az embernek aki odament a törrel, hogy szíven szúrja... nem az hogy sírva fakad (vonatkoztassunk el attól, hogy
az állatok nem tudnak a szó emberi értelmében sírni) vagy könyörögni
vagy feladni a küzdelmet... nem, ő még akkor is küzdött mikor 10 állig
felfegyverkezett ember állta körül ő pedig kvázi magatehetetlen volt. És! a
halált nem megváltásként értékelte. (persze nyilván ebbe ő nem tud így
belegondolni, hiszen egy állat, de ösztöni szinten sincs benne a
megfutamodás vagy az önsajnáltatás egy cseppnyi szikrája sem).... Furcsa
volt, mert a szemével kereste a szemkontaktust, ott fektében.. rám
nézett bele a szemembe, majd rá az egyik vadászra, majd egy másik
hajtóra... csak a szemével, a fejét nem mozdította. Már már megvetően,
becsmérlően. Aztán egészen megrendítő és furcsa élmény volt látni annak
az erős élni akaró, minden kétséget kizáróan érzelmekkel rendelkező intelligens állatnak kihúnyni a fényt a szemében, miután a tőr elérte a
szívét...
Lehet kicsit nagy feneket kerítettem neki, meg én alapból nem szoktam
ilyeneken rágódni, de szerintem mindenkinek szüksége van rá, hogy
legalább egyszer ezt így átélje.
