Történt, hogy aug. 12-én vasárnap családom és én ellátogattunk Lakitelekre a
mamámhoz, hogy megünnepeljük a születésem napját. A szüleim és a húgom még
aznap hazamentek Kecskemétre, ám én maradtam. Ott maradtam, mégpedig komoly
terveket szövögetve.
Még aznap, azaz vasárnap rendeltem a Haldorádó horgász webáruházból magamnak
aprócikkeket, szúnyoglárvát, csontit és etetőanyagot, a hétre tervezett
horgászatra. A horgászat apropója pedig nem más, mint apróhalfogás, majd az
apróhal kihelyezése az Alpári rétbe, nagygázlókra csalinak. De erről bővebben
később…
A hétfő hajnalra egy a Nagyrétbe tett látogatás, az őzeim meglesése volt betervezve. Vasárnap este sokáig fent voltam. Hajnali 1 is elmúlt talán, amikor nyugovóra hajtottam végül fejemet. Az ébresztőm hajnali 03:30-ra volt beállítva. Látszik egyébként, hogy rég voltam már kint, ugyanis legutóbb pont kiértem még sötétben, ha hajnali 3-kor keltem. Most pedig nagy naivan beállítottam magamnak a félnégyes kelést, miszerint így biztosan jó lesz… hát nem. Hajnali fél négykor még korom sötét van, sőt, még hajnali fél ötkor is, csak hajnali 5-kor kezd el pirkadni. No de mindegy is, én ezt akkor még nem tudtam. Csörög is a telefonom ébresztője fél négykor… szégyellem bevallani, de a fáradtság ezúttal legyőzött. Kinyomtam telefonomat és visszaringattam magamat az álmok végtelen fotós mezeire… Sajnálatos dolog, de még az efféle „rutinos” korán kelőkkel is megesik az ilyesmi… megesik, hogy az akaraterő csődöt mond és győz a fáradtság, a jó meleg, puha ágy, a sárral, hajnali hidegben történő kilométeres caplatással, és szúnyogokkal szemben. Előfordul. De egyre ritkábban. Aznap a délelőtt 9h-s kelés után mamám háza tájékán dolgoztam valamint jóhiszeműen vártam, hogy megérkezzen a Haldorádós csomag. Erre aznap nem került sor. Délután elhatároztam, hogyha már reggel nem is de az esti fényekben még megnézem a Nagyrétet. Így is tettem. Este 19:30-kor értem ki a rétbe. Láttam sok mindent és bíztató volt amit láttam a másnap hajnali fotózásra nézve. Az esti fényekben bandukoltam a nagyrétben… itt is egy őz, amott is egy őz, egy-egy mezei nyúl… Örültem felfedezéseimnek, ugyanis legutóbbi Nagyrétben tett látogatásom alkalmával, nem láttunk semmit. (A „láttunk” nem elírás, ugyanis akkor Kőrös Tomi cimborámmal voltunk kint) Azelőtt még soha nem fordult elő olyan, hogy a Nagyrétben betliztem volna. Mondjuk délután 1h-kor a júliusi kánikulában mégis mire számítottunk? Az összes vad akkor a nappali rejtekhelyeiken hűsöl, fotós szem elé ilyenkor nem kerül. Már jó 15m-es volt az árnyékom, amikor úgy döntöttem visszafordulok és elkezdem utamat ki a rétből, majd haza az öreg Csepelen.
A hétfő hajnalra egy a Nagyrétbe tett látogatás, az őzeim meglesése volt betervezve. Vasárnap este sokáig fent voltam. Hajnali 1 is elmúlt talán, amikor nyugovóra hajtottam végül fejemet. Az ébresztőm hajnali 03:30-ra volt beállítva. Látszik egyébként, hogy rég voltam már kint, ugyanis legutóbb pont kiértem még sötétben, ha hajnali 3-kor keltem. Most pedig nagy naivan beállítottam magamnak a félnégyes kelést, miszerint így biztosan jó lesz… hát nem. Hajnali fél négykor még korom sötét van, sőt, még hajnali fél ötkor is, csak hajnali 5-kor kezd el pirkadni. No de mindegy is, én ezt akkor még nem tudtam. Csörög is a telefonom ébresztője fél négykor… szégyellem bevallani, de a fáradtság ezúttal legyőzött. Kinyomtam telefonomat és visszaringattam magamat az álmok végtelen fotós mezeire… Sajnálatos dolog, de még az efféle „rutinos” korán kelőkkel is megesik az ilyesmi… megesik, hogy az akaraterő csődöt mond és győz a fáradtság, a jó meleg, puha ágy, a sárral, hajnali hidegben történő kilométeres caplatással, és szúnyogokkal szemben. Előfordul. De egyre ritkábban. Aznap a délelőtt 9h-s kelés után mamám háza tájékán dolgoztam valamint jóhiszeműen vártam, hogy megérkezzen a Haldorádós csomag. Erre aznap nem került sor. Délután elhatároztam, hogyha már reggel nem is de az esti fényekben még megnézem a Nagyrétet. Így is tettem. Este 19:30-kor értem ki a rétbe. Láttam sok mindent és bíztató volt amit láttam a másnap hajnali fotózásra nézve. Az esti fényekben bandukoltam a nagyrétben… itt is egy őz, amott is egy őz, egy-egy mezei nyúl… Örültem felfedezéseimnek, ugyanis legutóbbi Nagyrétben tett látogatásom alkalmával, nem láttunk semmit. (A „láttunk” nem elírás, ugyanis akkor Kőrös Tomi cimborámmal voltunk kint) Azelőtt még soha nem fordult elő olyan, hogy a Nagyrétben betliztem volna. Mondjuk délután 1h-kor a júliusi kánikulában mégis mire számítottunk? Az összes vad akkor a nappali rejtekhelyeiken hűsöl, fotós szem elé ilyenkor nem kerül. Már jó 15m-es volt az árnyékom, amikor úgy döntöttem visszafordulok és elkezdem utamat ki a rétből, majd haza az öreg Csepelen.
Este 20:45-re értem haza a villám-kirándulásból, de hasznos információkkal felvértezve másnap reggelre.
Másnap azaz kedd hajnalban már nem hagytam magamat a fáradtság áldozatává válni és terveimhez híven hajnali 04:00-kor kikászálódtam a meleg ágyból… Esetlen léptekkel botorkálva, éhesen és a fáradtságtól reszketve ásítozva botorkáltam ki a konyhába, elfogyasztani kevéske reggelimet, ami szokás szerint, híven a falusi életformához paradicsom, kolbász, és ropogós héjú puha kenyér volt, egy csésze jó feketével. Jóllakottan a kávétól és a mosakodástól felfrissülve kezdtem öltözködni. Felöltöttem a jó öreg pontterep Bundeschwehr zubbonyt, bakancs, pulóver (tekintettel a hajnali hűvösre), ezután ellenőriztem a felszerelésemet. Gyors málházás, a bicikli kerekének felpumpálása, majd irány a Nagyrét!
Egyszerűen szeretem ezt a procedúrát, amely az évek alatt már-már egy kis reggeli rituálévá nőtte ki magát és időről időre örömmel tölt el ez a kis készülődési folyamat.
A rétbe kiérve, hajnali 5:02-kor elkészítettem első fényképeimet, amelyek a még fel nem kelt Naptól világos horizont előterében, pirkadatkor készült werkfotók voltak.
Elrejtettem a Csepelt a nádasban, majd elindultam, befelé a rétbe, a
Tisza irányába. Nem kellett sokáig keresgélnem első őzeim megpillantásáig. Kb.
100m séta után, egy a földút melletti kis kaszálón szedegető őzsutára és
gidáira lettem figyelmes, amint legelésznek és átkelnek az úton, az út másik
felén húzódó öntözőcsatorna, növényzettel sűrűn benőtt medrébe váltottak be.
A
kaszálót, ahonnan kiváltottak, részben egy kukoricatábla takarta el a szemem
előtt, s miután a suta a gidáival eltűnt a szemem elől én is elindultam, majd
ugyanazon a kaszálón megpillantottam még egy magányos sutát. Készítettem róla
néhány fotót, ámbátor ekkor fényeim még nem voltak.
Ahogy haladtam tovább a
dűlőn, időről időre őzeket pillantottam meg. Először ez a fiatal,
tapasztalatlan suta jött ki elém, akit megpróbáltam igen közelre felszerelésem
nagy részét hátrahagyva, kúszva belopni. Ennyit sikerült összehoznom, a még
mindig nagyon gyenge fények közepette.
Pár perccel ezután
megpillantottam aznapi első, felemás agancsú bakocskámat. Az útszéli füves
területen szedegetett, a hajnali árától nyirkos fűből. A háttérben két további
suta is kint volt az úton.
Igyekeztem, a közben előbukkanó első napsugarak melegében
fürdőző alárendelt bakról néhány fotót készíteni.
Sajnos igen szemfüles bak
révén hamar kiszúrt és kereket oldott. Az út jobb oldalán elterülő kukoricatáblák
közé vette be magát. Jobb híján utánaeredtem. Ahogy letértem a földútról balra,
egy arra merőleges csapásra, az imént az úton botorkáló egyik suta nyargalt el
mellettem, majd megtorpant. Sikerült is róla készítenem elviselhető minőségű
svenkelős és álló fotót is.
Ahogy ő távozott, az út jobb oldalán
megpillantottam tőlem kb 50m-re a felemás agancsú bakot. Eléggé meg volt
szegény kergülve, nyilván frusztrált volt a még javában tartó (idén későn
kezdődött) üzekedés miatt.
Ez alkalommal sem kellett sokat várni, hogy vágatva
váltson be a hozzá legközelebb eső kukoricatáblába. Ezután nem mindennapi és
emlékezetes néhány pillanatnak lehettem szemtanúja. A bak, aki az imént
menekült be előlem a kukoricába, rá alig 20mp-cel már az ellenkező irányba,
felém(!!) vágtázott. Nem akartam hinni a szememnek. Mi történ ezzel?
Megbolondult?! Ennyire hajtaná az üzekedés miatt szervezetében túltengő
tesztoszteron? Ilyet még soha nem tapasztaltam korábban. Alig 1-2 másodperccel
később fény derült rá, hogy mi a nagy menekülés oka, hiszen a területes
(domináns) bak ugrasztotta ki a kukoricából, aki még mindig leszegett fejjel
vágtázott a felemás agancsú nyomában. Aha! Szóval innen fúj a szél… Amint
mindkét állat észrevett, a területi vitát elfelejtve, egymás mellett menekülve
váltottak be egy másik napraforgó táblába. Kész őrültek háza… Ezt követően az
út bal oldalán találkoztam egy eddig még nem látott 3. bakkal Megnéztük
egymást, majd mindketten tovább álltunk.
Egyébként régóta fájt már a fogam egy szép ellenfényes bak fotóra :)
Mentem tovább a kukorica, napraforgó
és a már learatott búzatáblák között. Láttam néhány mezei nyulat, majd úgy
döntöttem ideje visszafordulni, hiszen ekkorra már majdnem 7 óra volt és
kezdett melegedni az idő. Visszafele menetben a jobb oldalamon, egy búzamezőn
megpillantottam egy pihenő nyulat. Úgy döntöttem megpróbálok rácserkelni.
Ekkor ismét elképesztő fordulatot vett a történet. A búzatábla túlsó végénél, a
Tisza irányában két fiatal róka komát pillantottam meg, amint reggeli
zsákmányszerző körútjukról tartottak vissza a kotorékba. (itt jegyezném meg,
hogy az előző esti cserkelés alkalmával ugyanezen a környéken hallottam
rókavonítást az egyik napraforgósból) Szenzációs kompozíció kezdett
kibontakozni a szemem előtt: A vadász és prédája fotósorozatom. Előtérben a
mezei nyúl lapul, háttérben a fáradhatatlanul kajtató szimatoló róka
testvérpárral(?)
Amint a ravaszdiak tovább álltak, én is elindultam kifelé. A
búzamezőről kifele jövet, a hátrahagyott felszereléseimet keresvén, egyszer
csak nagy csetepaté, törés-zúzás hangjai riasztottak meg a tőlem kb. 20m-re húzódó
szemközti napraforgótábla irányából. Egyszer csak fujtatva fejét csóválva ugrik
ki elém a területes bak, a sutájával. Akkora volt a meglepetése, hogy hirtelen
el se menekült. Készítettem róla néhány közelit, de sajnos a reggeli ellenfény
miatt becsillant a frontlencsém, így a fotók kicsit fátyolosak lettek róla.
Na,
gondoltam nem leszek telhetetlen, máskor egy egész szezonra nem jut ennyi
izgalom mint most erre az egyetlen reggelre, tényleg elindulok hazafelé. Ez idő
tájt már fél nyolc körül járt az idő. Menet közben még fotóztam 1-2 nyulat, valamint
ezzel a vörös gémről készült fotóval zártam aznap reggeli kalandomat, kereken
reggel 08:00-kor.
Hazamentem, ettem, pihentem… elemezgettem a reggel készült fotókat amikor
megszólalt a kapucsengő, kipillantva az ablakon megláttam a futárt egy nagy
csomaggal. A Haldorádós futár. Végre! Megjött a horgászcuccom…
Ahogy kifizettem
a felszerelést, behoztam és átnéztem mit kaptam… A fél liter csontim, a
szúnyoglárva, a merítő fej, merítő nyél, zsinór, horgok, ólmok… Nem volt
kérdéses, hogy a délutánt aznap mivel fogom eltölteni. Megebédeltem, majd
felkerekedtem, biciklimmel és horgászcuccommal lezötykölődtem a Tősbe.
Összeállítottam az apróhalas spiccbotos felszerelést, majd a híd melletti egyik
csónakból vetettem be a felszerelést. Jöttek is a halak, ahogy az a nagy
könyvben meg van írva… néhány gombóc felhős etetés után egymás után jöttek a
küszök, ezüstkárászok, vörösszárnyú keszegek, bodorkák, s 1-1 kisbalin és garda színesítette a fogást.
Természetesen ők azonnal, egy gyors fotót követően visszanyerték szabadságukat és úszkálhattak tovább éltető elemükben.
Persze a kevésbé áhított törpeharcsák sem maradtak ki
a szórásból – hál’ Istennek belőlük csak néhány darabot fogtam. Néhány óra peca
után jó 5kg halat sikerült a haltartóba varázsolnom, no, gondoltam ennyi elég
is lesz a rét madarainak másnap reggelre, azért még csak megpróbálom a hídról
is. Felkapaszkodtam a meredek partfalon, fel a hídra, 1-2 kuriózum halra
számítva (pl garda). Nem volt kapásom. Sebaj, közben elbeszélgettem a helyi
horgászokkal, kikérdeztem őket tapasztalataikról. Egyszer csak nagy csobbanásra
lettem figyelmes a hídról egy kötélen a vízbe lógó haltartó hálóm irányából,
amelynek addigra már hűlt helye volt. Beleesett a holtág, híd alatt alig több
mint 4m mély vízébe. Nagyszerű gondoltam, elöntött a méreg, nem csak hogy
eddigi munkám volt hiábavaló, a halaim odalettek, de még a haltartómtól is
búcsút vehetek. Néhány perc múlva azonban a felszínre jött a haltartóm a benne
maradt néhány hallal együtt. Sietve kihalásztam. A kb 5kg fehérhal
zsákmányomból alig 1kg-nyi maradt… no, mindegy, a folyó néha ad, néha elvesz,
nekem most ennyi jutott. Legalább a haltartómat visszakaptam. Azt terveztem,
hogy még aznap kiviszem a másnap reggeli lesfotózás helyszínére a halakat, de
ekkor már ment lefelé a nap ráadásul kissé fáradt is voltam, no meg csalódott a
veszteség miatt… úgy döntöttem hát, inkább hazafelé veszem az irányt.
Hazamentem, megfürödtem kellemes hűvös vízben hisz rendesen kitikkadtam aznap a
napon, jól esett a frissítő hideg víz, majd nyugovóra tértem. Nem kellett sok,
már az álmok fotósmezein kergettem az őzeket… Másnap hajnali 3-kor csörög az
ébresztőm… azt se tudom, hol vagyok. Nagy nehezen sikerült észhez térni,
kikászálódni az ágyból, majd következett a már megszokott procedúra: reggeli,
kávé, időjárás jelentés megtekintése (ami rendkívül ígéretesnek tűnt) majd ki a
teraszra megnézni mennyire felhős az ég: semennyire, gyönyörű kristálytiszta,
holdfényes, csillagos augusztusi égbolt fogadott. Felkerekedtem hát a halakkal
és a felszerelésemmel, málházás, biciklire fel és irány az Alpári rét, ami jó
egy órahossza (kb. 40 perc kerékpáron, 20 perc gyalog). A rétbe kiérve sétáltam
a leshelyem felé, mikor már kezdett pirkadni. Nagy belső harcot vívtam
magammal, hogy készítsek-e felvételt a hajnali Alpári rétről vagy siessek
inkább a leshelyem felé. Végül úgy döntöttem, megállok és lövök 1-2 képet a
pitymallatról. Nem bántam meg!
Hamar le is értem a leshez, ekkor már „lő világ” volt. Sietve kiszórtam a halat
a lesemtől kb 10m-re a sárba, ám kiábrándító tény fogadott: a döglött halak
elmerültek a laza iszapban, így mintha semmit se ért volna fáradozásom… No, de
sebaj, jó a mozgás a rétben, hátha lesz valami! A lesem nagyon jól
sikerülhetett, hiszen az igen éles szemű barna rétihéják, akik folyamatosan a
leshelyem fölött köröztek se szúrtak ki, volt, hogy a szárnyuk majdnem súrolta
a lesem csúcsát, szinte a pislogásukat hallottam. Nem cifráztam egyébként túl
magát a leshely kialakítását: Középoszlopos félprofi fotósállvány aljára
erősítettem a teleobjektívet, ez alá terítettem egy polifoamot, amelyen majd
hasalok, s ezt terítettem le egy 2x3m-es álcahálóval (amely életem egyik
legjobb vétele volt).
Hamarosan be is szállt elém nem olyan messze egy gyönyörű
barna rétihélya egy vízből kiálló akadóra. Hihetetlen! Életem első értékelhető
héjás fotója készült el ebben a pillanatban, ám nagyon sajnáltam, hogy még
napfény semmi nem volt, kár hogy nem kb 15 perccel később szándékozott
beszállni elém. Sebaj, ennek is nagyon örültem, majd lesz biztos jobb is.
A
lesből élesen balra/magam mögé rézsútosan kitekintve egy rejtélyes fekete
alakot láttam meg a hajnali párás rétben motoszkálni… Meresztgettem a szememet,
de csak nem sikerült rájönnöm, hogy mi az… tőlem kb 100m-re volt, madár,
mégpedig ciconiidea (gólyaalakú) az biztos. Először a kezdő vágyakozó
ornitológus bújt elő belőlem és nagy naivan azt hittem, talán Batla. Batla??!
De hiszen akkor ez fotós/madarász pályafutásom eddigi legnagyobb fordulópontja
lenne! Ahogy egyre jobbek lettek a fények megvizsgáltam teleobjektíven
keresztül is és rájöttem, hogy „sajnos” nem batla. Ám nem keseredtem el, hiszen
egy másik fokozottan védett faj, a fekete gólya, Ciconia nigra egyik rég nem látott egyede keresgélt reggelije után
a hajnali rétben. 500.000Ft-os eszmei értékével, természetvédelmi szempontból
egyenértékű az általam régóta hőn áhított íbisz féle, batlával. Készítettem
róla 1-2 fotót, csak a dokumentáció miatt.
No, gondoltam ezért már megérte kijönni, még ha már mást nem is látok/fotózok aznap. Pedig most jött még csak a java! Hamarosan nagy riadalom, rikácsolás tört ki a rétben. Gondoltam ölyv vagy héja fogott magának egy sirályt, s azért ez a nagy lárma, esetleg vaddisznók jöttek le dagonyázni, ne adj’ Isten, tojás/fiókarabló róka, vagy borz tűnt fel a mocsárban. Ám arra nem számítottam, ami akkor repült el a lesem előtt. Fiatal Rétisas! A maga 1.000.000Ft-os természetvédelmi értékével egy igazi „nagyágyú”. Nagyon örültem neki, hiszen tudtam, hogy élnek rétisasok a környéken, de az öreg rétisas párt már nagyon régen nem láttam azelőtt. És most itt egy idei vagy maximum tavalyi fiatal példány. Szenzációs! Ennek a madárnak indikátor szerepe is van, hiszen jelenléte arra utal, hogy az alpári vadvízi rengeteg, valamilyen szinten még mindig egy háborítatlan kevésbé bolygatott ősi állapotokat idéző mocsár, hiszen a sasok roppantul kényesen választják meg emberek által kevésbé vagy egyáltalán nem bolygatott territóriumukat. A sas nem sokat időzött a láp felett, megtette reggeli őrjáratát, majd nyugovóra tért a sűrűben.
Teltek múltak az órák én pedig egyre éhesebb és szomjasabb lettem, de kárpótoltak a les előtt szedegető, el-elsétáló réti cankók, akiket fotóztam.
Ekkor már azt hittem, nem lehet ezt a mai délelőttöt tovább fokozni. Tévedtem.
Nem szeretném túl sokáig ragozni a dolgot, mert nem is tudnám azt sz örömet
szavakba önteni, amit életem első Sárszalonkái(!) jelentettek akkor. Először a
szemközti akadón ugrálva jelentek meg (ahol reggel a héja is), majd később egy
hozzám közelebb eső tuskón is pózoltak a kedvemért, a már egyre kevésbé ideális,
kissé túl kontrasztos napfényben.
Elképesztő… hihetetlen… Mikor aznap reggel
felkeltem, nem gondoltam, hogy ennyi élményben lesz részem, még úgy is, hogy a
kihelyezett csalihal kárba veszett. Nagygázlót csak messziről láttam, 1-2 szürke
gém formájában…
kanalas gémet egyáltalán nem láttam, se gólyatöcsöket,
amelyekre még számítottam a sekély part menti zónákban… őszintén szólva 1-2
nagy goda is megdobogatta volna a szívemet, de hát nem lehet mindent egy nap,
nem szabad telhetetlennek lenni. Majd legközelebb.
Hamarosan már 11 óra körül járt az idő, a nap már az égen magasan járt, melegem volt éhes és szomjas voltam, no meg elégedett, a madarak is elcsendesedtek, ideje volt haza indulnom. Összeszedtem a lest, és elindultam hazafele. A rétből kifele menet még láttam egy érdekességet. Talán száznál is több fekete gólyát és egerész ölyvet láttam termikelni az erdő felett jó magasan.
Bíztató előjelek – gondoltam.
Így zárult hát az augusztusi fotós túrám, soha rosszabbat! Szép fényeket minden kedves kollégának, köszönöm, hogy elolvastátok kis beszámolómat! :)
Hamarosan már 11 óra körül járt az idő, a nap már az égen magasan járt, melegem volt éhes és szomjas voltam, no meg elégedett, a madarak is elcsendesedtek, ideje volt haza indulnom. Összeszedtem a lest, és elindultam hazafele. A rétből kifele menet még láttam egy érdekességet. Talán száznál is több fekete gólyát és egerész ölyvet láttam termikelni az erdő felett jó magasan.
Bíztató előjelek – gondoltam.
Így zárult hát az augusztusi fotós túrám, soha rosszabbat! Szép fényeket minden kedves kollégának, köszönöm, hogy elolvastátok kis beszámolómat! :)