2011. április 17., vasárnap

Márciusi idill...

Március 14-15-16-át kinn töltöttem Lakiteleken, kedvenc hobbimnak, a fotózásnak hódolva. Nagy sokára sikerült már rávenni magam, hogy megírjam ezt a bejegyzést, jó egy hónap késéssel.
Március 14-én hétfőn (ha jól emlékszem) hatalmas reményeket táplálva vágtam neki hajnalban a Kisrétnek. Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt semmi elhatározásom, (olyan ritkán jutok ki, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy céltalanul bolyongjak) ám konkrét célom sem volt. Vízimadarakat szerettem volna fotózni elsősorban.
A fotózás reggelén felkelve, hajnalban vészjósló látvány fogadott: a teraszra kilépve megpillantottam a bár nem teljesen besimultan összefüggő, de elég erőteljesen felhős eget. Kezdtem aggódni, hogy nem lesznek fényeim - ezzel ismét hozva a szériát - és valóban, később besimult, és jött a jóöreg szürke szórt fény... hát sebaj, ha már felkészültem, nincs az az Isten, ami engem itthon tartana. Reggel fél 6ra kinn is voltam terepen. Egy kisebb erdős részen, a Tőserdő szélében elhaladva gyönyörű madárcsicsergéstől hangos erdő fogadott. Nagyon jó volt ezt hallani, hisz hasonlót azelőtt majd' fél esztendővel korábban hallhattam. Ezen a kis erdőfolton áthaladva majdhogynem belebotlottam egy két év körüli vedlő és szokatlanul gyámoltalan, elővigyázatlan őzsutába. Viselkedése sokal inkább hasonlított egy megszeppent kutyáéra, mintsem őzére. Fejét leszegve hordta, csak ténfergett és meglepően közel engedett magához (relatíve) azaz meg tudtam közelíteni egy 20m-re úgy hogy kb rám sem nézett én meg még csak nem is lopakodtam, teljesen természetesen, felegyenesedve határozottan közelítettem felé. Vélhetően valami betegségben szenvedett. Képet a sűrű erdő és a hajnali (ráadásul borult) nagyon gyenge fények miatt, ami az erdőbe még kevésbé hatolt be, nem készítettem.
Bentebb hatolva a rét belsejébe, úgy döntöttem, hogy nekivágok a belvizes, tocsogós résznek, mert nyári ludakat és bíbicet szerettem volna fotózni. Aznap reggel indulás előtt úgy döntöttem, hogy már nincs túlságosan hideg (a levegő 8-10°C, a víz kb 5-7°C lehetett) így nem a bélelt és alacsonyabb szárú gumicsizmámat, hanem a bélés nélküli, de valamivel (6cm) magasabb szárú, térdig érő gumicsizmámat húztam a lábamra. Nos, ami kezdetben jó ötletnek tűnt, azaz, hogy nekivágjak a belvíznek, később katasztrófába torkollott. Jól pórul jártam... Nem elég, hogy nem sikerült egyáltalán semmi értékelhető képet készítenem sem a bíbicekről, sem a ludakról, de még a hattyúkról sem, még meg is merültem. De még ha csak megmerültem volna... Elestem a belvizes saras szutyokban, hála Istennek, a felszerelésnek nem lett baja. Aztán kicsit kiszámíthatatlanabb terep következett: ki tudja miért, de az addig egyenletesen kb 20-30cm mély belvíz, hirtelen gödrösé, hepehupássá vált. Azon vettem észre magam, hogy csapdába kerültem. Körülöttem bizonytalan terep (bizonytalan vízmélység) és mocsár amíg a szem ellát, az egyetlen ,,biztonságos" kiút pedig  az, amin bejöttem (2 óra cuppogás a mocsárban) A kevésbé biztonságos, ám lényegesen rövidebb útvonalat választotta és jól meg is jártam - úgy kell nekem. Egy óvatlan pillanatban, a bizonytalan mederviszonyok közepette combig, majd csaknem derékig merültem a jéghideg mocsárvízben. Ebben a pillanatban, már nem a saját testi épségem volt az elsődleges, úgy voltam vele, hogy csak a felszerelést vigyem innen ki valahogy. Még 20 perc jeges vízben gázolás után kiértem a szárazra. Levetkőztem és egy órát szárítkoztam (a 8°C -ban). Napfény ugyan szinte egyáltalán nem volt, de szerencsémre legalább a szél fújdogált, szóval miután kicsavartam a vizet a cuccaimból, kicsivel több mint egy órányi szárítkozás után nyirkosra száradtak (nem voltak csurom vizesek).
Ezek után, szépen elindultam haza, már délelőtt 10-kor forró fürdő után ültem a mamánál az ágyamban. Megkajáltam és visszafeküdtem aludni, aludtam du 2-ig. :)
Nem életem legélvezetesebb fotózása volt, de kétségkívül tanulságos volt és sok-sok tapasztalatot szereztem. :D szokták mondani.. "Játszva tanul az ember."
Másnapra, az előző napi kudarcokból okulva, nem terveztem fotózást. A sors mégis úgy hozta, hogy délután 4h körül szépen sütött a nap, gyönyörű fények voltak, gondoltam lesétálok a Tősbe körülnézni, ilyenkor március 15-én úgy is nagy ilyenkor ott az élet. Gondoltam hónom alá csapom a fényképezőmet is. És valóban nagy volt a nyüzsgés a Szikrai holtág partján. Horgászok, motorosok, vattacukor árus, rengeteg ember, bámészkodók.. hébe-hóba 1-1 fotós... mind kikapcsolódni jöttek Tőserdőbe. Egy darabig én is csak bámészkodtam. Megnéztem a homokpadot, utána felmentem a vattacukor árushoz, leültem egy padra tőle nem messze, és hallgattam az erdei pintyek és énekesrigók nyarat idéző énekét. Néztem az előttem elhaladó embereket... aztán átsétáltam a hídra és néztem a horgászokat.. már egész szépen fognak. Keszegek, tavalyi kispontyok, kárászok.. 1-1 bodri és vörös. Még egy kisbalin is partra került, amíg ott voltam. Ígéretes horgászszezonnak nézünk elébe - amennyiben az árvíz nem mossa el. Amint ott bámészkodtam, egy közeli bokron megláttam egy kis csuszkát. :) egyik kedvenc kis madaram. Onnantól az ő fotózásukkal voltam elfoglalva egy órácskát, amíg még voltak fényeim, aztán hazamentem. Született is egy számomra kedves, talán nem is olyan rossz fotó.
A tanulság, hogy nem mindig a görcsösen és precízen megtervezett fotózás vezet eredményre - egy spontán laza fotózás (még ha alig egy órácskánk is van rá) gyakran sokkal sikeresebb lehet.