2012. május 31., csütörtök

2012. április 11. - Alpárirét

Most, ezekben a fotós, természetjáró ember számára igazán kedvezőtlen, borult, esős időkben sem hagyhatom, hogy úrrá legyen rajtam a semmittevés, így aztán úgy döntöttem kihasználom az érettségi szünet nyújtotta kitűnő lehetőséget és pótolom elmaradt bejegyzéseimet.
Az április 11-ei kudarcba fulladt lesfotózással kezdeném.
Aznap hajnalban is igen korán, hajnali 3:30-kor keltem, mamám lakiteleki otthonában. Gyors készülődés, az ideiglenes leshely felépítéséhez szükséges anyagok táskába zsúfolása, bicikli előkészítése a csaknem 5km-es úthoz, reggeli, málházás és indulás. A vaddisznókkal teli sötét erdő határához érve megpihentem egy kicsit és felszereltem a biciklire a "homemade" vadriasztó rendszert, aminek hangjára az esetlegesen utamat keresztező, friss malacos vaddisznókondák már száz méterekről elriadnak. Nem szerencsés ilyenkor kikezdeni a kocákkal, hiszen malacaik ilyenkor még nagyon kicsik és védtelenek, így ilyenkor különösen agresszíven és harciasan védelmezik utódjaikat.
Hajnali 4 körül kiértem a rétbe. Még korom sötét volt, és csontig hatoló hideg. Szokatlanul hideg április közepéhez... Fát vágtam a leshez, nádat az álcához. Lecipeltem az általam jónak ítélt tocsogóra, ám a vízállás drasztikusan megváltozott az előző fotózásom óta. Akkor ott hajnalban a sötétben még nem tudtam megállapítani, de mint ahogyan az utólag kiderült, a vízszint vagy 40cm-t emelkedett az utóbbi kint létem óta, ami sok, a központi Nagy tónál kisebb de így is viszonylag nagy kiterjedésű tocsogót hozott létre. Sokáig kerestem iz ideális helyet a sötétben, mire kiválasztottam egy helyet, egy félszigeten. A lest felhúztam, ám a les előtti vízterületet vastag JÉGpáncél fedte. Nem hittem a szememnek, hogy az előző heti 30°C-os kánikula után, ma hajnalban a jéggel kell majd küszködnöm.Végül feltörtem a jeget a les előtt, hogy a madarak le tudjanak szállni a vízre. Kb hajnali 5 körül feküdtem be a kelleténél kissé rozogábbra sikerült lesbe. Eszméletlenül hideg volt... vacogtam. Eközben folyamatosan pásztáztam az előttem elterülő vízfelületet. Eltelt 1 óra, majd kettő... hallottam a cankók, godák, gólyatöcsök hangját, de nem akartak leszállni elém. Egyszer egy kis réti cankó szállt le tőlem kb. 30m-re, egy kis fűcsomó tövébe. Kínkeservesen csipogott, majd láttam ráveszi magát, hogy belegázoljon a vízbe. Ám ahelyett, hogy a madár lába elmerült volna, ügyetlenül totyogott az addigra újra befagyott tocsogó jegén ! Mikor ráébredt, hogy ebből a tocsogóból ő nem fog tudni táplálékot szerezni, sértődötten sipítozva repült el. Ekkorra én is megelégeltem az addigra majd' 3 órányi fagyoskodást, kudarcot és pocsékba ment felesleges várakozást és úgy döntöttem gyalogszerrel fedezem fel a mocsárrendszert, immáron napfénynél... veszteni nem veszthetek, gondoltam... A lest lebontva, felszerelésem nagy részét elrejtettem egy álcaháló alá egy bozótba és elindultam a mocsár szívébe.

Már korábban, még jó a tél vége felé felfedeztem a teleobjektívembe tekintve, egy a mocsár másik felében, majdhogynem közvetlenül az Alpári holttisza alatti részen egy gyanús nádobjektumot. ennek irányába indultam el, gondoltam ez most tökéletes alkalom arra, hogy felfedezzem. Útközben a vízimadarak társasága szórakoztatott és örömmel nyugtáztam, hogy életemben először észleltem kanalasrécét és füstös cankót.
A nádobjektumhoz közelébe már bizonyossá vált számomra, hogy ez bizony egy nagyon jól összehozott kis madárles ,,kunyhó". A lesbe könnyűszerrel bejutottam, és meglepett, hogy mennyire komfortos volt odabent... kellemesen tágas, alulról valamiféle puha szalmaszerű fűvel volt bélelve (az biztos, hogy tüzet nem igen kell rakni odabent :D ) Gyanítom, hogy a KNP tulajdona, bár kb egy délután alatt faágakból és nádból összedobott tákolmány... Mindenesetre örültem a felfedezésemnek, biztos voltam benne, hogy a későbbiekben még hasznát veszem majd!

Ezzel az élménnyel zárva a fotózásomat nagy megelégedettséggel indultam el hosszú utamra ki a rétből, haza.