Március utolsó napján hajnalban végre sort keríthettem életem első vízimadár lesfotózására. Várakozás és kétségek között telt az éjszaka, nem túl sok alvással... Majd hajnali 03:00-kor megszólalt a nádiposzáta ébresztőm a telefonomból... Itt az idő, mindent bele! Kissé kapkodós de annál jobban elhúzódó készülődés, bepakolás (ezt nem tettem meg előző este) öltözködés, málházás, bicikli ellenőrzés, akkumulátor töltőből ki, gépbe/vakuba be, telefon lenémít és kb hajnali 4h körül elindultam. Az utam az Alpárirétbe, ahol előző délután megépítettem a lesemet egy kb 1,5-2km-es szakaszon egy sűrű, öreg tölgy-nyár-fűz ligeterdőn vezet át, ami köztudottan a környék legjobb és legegészségesebb vaddisznóállományának ad otthont. Ez akkor hajnalban, a korom sötétben egy cseppet sem volt megnyugtató, nem mellesleg a kocák eddigre már világra hozták malacaikat. Köztudottan ilyenkor a legveszélyesebbek, a remete kanok mellett. A másik nyugtalanító tényező az volt, hogy pont ebben a kora hajnali időszakban a legaktívabbak az állatok... No, de sebaj, nekivágtam és egy csörtetés keltette (ami szerintem egy őz volt) kisebb szívrohamot leszámítva épségben átjutottam az erdőn. Az erdő szélén, a rét határában elrejtettem a biciklimet, majd a még mindig korom sötétségben, gyalog folytattam az utamat a rétben. Útközben egy rókával futottam össze, a zseblámpám fényében a szemei borostyán módjára csillogtak a sötétségben... aranyos, bizalmas kis állat volt, elkísérgettem vagy 3-400m-en át... mindig csak annyit ment előttem, amennyit utána mentem, előttem kb 20m-re, néha vissza-vissza pillantva vizsgálta a furcsa világító alakot.... nem sokkal később egy nádasban elkallódott... A lesig még kb 1,5km volt hátra, ám előtte meg kellett állnom nádat vágni a les végső álcázásának céljából... ezzel is megvolnék... Szerencsésen megtaláltam a lest, rátettem a takarást, ami jobb ponyva vagy álcaháló híján egy rossz barna színű pokróc volt, ami végül is ellátta a feladatát, arról nem is beszélve, hogy jobban fogta a szelet, mint egy álcaháló. Kb fél hatra befeküdtem a lesbe, ekkor már halvány világosság derengett keleten és hamarosan az első cankó csapatok is megérkeztek a tocsogóra... ahogy egyre több lett a fény, egyre több madár érkezett és bár elég bátortalannak tűntek, 1-2 cankó és nagy goda egészen közel merészkedett a lesemhez. Teltek-múltak az órák, füstölt a Nikon szárszerkezet, nekem meg egyre jobban fájt a hátam a sok hasonfekvős homorítástól... A fotózást végül olyan 10h körül fejezhettem be, de megmondom őszintén nem néztem meg mennyi az idő... A les elhagyása és a kötelező werkfotók elkészítése után megelégedetten indultam haza. Ennél már csak jobb lehet, gondoltam én...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése