Visszatérés: Betli Lakiteleken

Nos, így jó pár hónap kihagyás után újra hozzáfogok a blog szerkesztéséhez. Meg van az oka, hogy eddig miért nem írtam, így az utóbbi bejegyzésem óta. Ezt nem is feszegetném, ám ezúton is szeretném az elnézéseteket kérni a szünet miatt. Természetesen a fotózás maga nem szünetelt, csak a naplóírás, sőt, mondhatni meglehetősen tartalmas nyár áll a hátam mögött, természetfotós szempontból. Először is a Körös menti kalandozások első részt követte egy második rész is, ami az időjárási viszontagságok és egyéb magánéleti problémáim miatt sajnos nem úgy sikerült, mint ahogy azt elterveztük. Éjszakai horgászatunk alatt esett az eső, csupa víz, sár mocsok volt minden, beleértve minket és a felszerelésünket is. Kialvatlanság lett úrrá rajtunk a 24h-s ébrenlétek miatt és a rossz idő még rá tett egy lapáttal. Egyszóval, volt már jobb is. :) Ám Gyuri barátom nagyszüleinek vendégszeretetét soha nem felejtem el és mindig nagyon jól érzem magam, ha Kunszentmártonban lehetek. Meg van a maga varázsa, a maga bensőséges hangulata. Nagyon szeretem Kunszentet! Ezt követően nem sokkal, megkaptam a DSLR felszerelésem: Nikon D3100 kit 18-55mm + hozzá egy Danubia Dörr 500mm / F8-32 fix teleobjektív, + Cullmann Nanomax 260 állvány + Lowepo Flipside 200 fotós hátizsák és egyéb apróságok. Ekkor elszaladt velem a ló és fotózta mindent ami mozog. :D Voltunk Jászszentlászlón, és voltam Lakiteleken is egy majd' egy hetes fotóstúrán. Sok szép fotót készítettem. Ezt követően még fotóztam 1-2 alkalommal, de nem volt számottevő. Volt például, hogy Lakitelekre jöttem le Gyuri barátommal dolgozni, fát pakolni, az őzek üzekedésének idején, próbáltam síppal hívni a Nagyrétben, de még annyira sem volt sikeres a fotózás mint amikor nincs üzekedés. Másnap, egyik kedves vadász ismerősünk, Seres Imre bátyám, aki már 73 éves, elvitt minket vadászni, vaddisznóra. Hihetetlen, hogy kora ellenére milyen tipp-topp az öreg. :) Úgy fent termett a vadles hegyébe, hogy akár Gyuri akár én megirigyelhettük volna. 15 esztendőt biztosan letagadhatna. Nem kerítettünk puska végre semmit, én ezt annyira nem is bánom, de egy szenzációsan szép belvizes rész közelében állt a vadlesünk, ahol számtalan kanalasgém, egyéb nagygázlók és megszámlálhatatlan partimadár időzött/táplálkozott. Láttunk őzeket, vaddisznókra utaló jeleket, sok madarat és rengeteget tanultunk Imrebától. Említésre méltó fotózásom legközelebb már csak október másodikán volt, mikor is itt Lakiteleken, a Kisrétben rókát fotóztam. Azelőtt voltunk még augusztusban Horvátországban, ahol ugyan elhangzott jó néhány tükörfelcsapás, de természetfotós szempontból nem volt mérvadó a nyaralás.
Most Lakiteleken vagyok, Október 23-án vasárnap. A tegnapi napra terveztem be egyfotózást, ám ez számos téren meghiúsult. Először is egész hétvégén borult, esős, csöpögős idő volt, nulla fényekkel. Másodszor én végülis a rossz fények ellenére is úgy döntöttem, hogy azért rápróbálok kedvenc helyeimre, hiszen vasárnap este lejöttem, hogy szombat reggel el tudjak menni fotózni. Gondoltam, ha már itt vagyok, veszteni nem vesztek azzal, ha elmegyek kerülök egyet a vadonban. Kimegyek hát az udvarra, hogy kipróbáljam, a nagytelével, ilyen siralmas fényviszonyok között, mekkora ISO-t és mennyi zársebességet enged a gépem. Megnyomom az expo gombot, nem történik semmi. Hm. Érdekes... az állapotjelző LCD-re tekintve a következő barátságos üzenet fogad: "Helyezze be a memóriakártyát!" Be is helyeztem volna én, ha nem felejtettem volna az eszemmel együtt péntek délután Kecskeméten... Akkor tehát nem fotózunk. Ennek ellenére is nekivágtam a természetnek, úgy voltam vele, hogy legalább körülnézek, milyen témalehetőségek vannak és hogy milyen állapotok uralkodnak a kedvenc "vadászterületeimen".
A Kisréttel kezdtem a sort, ahol teljes csend és kihaltság fogadott. Semmi mozgás. Se madár se őz téren és a rókámat se láttam. Nem is időztem itt sokáig, következő helyszín a Dögtisza vidéke volt. Meglepetten nyugtáztam, hogy a Dögtisza víze annyira le van apadva, hogy sok helyen teljesen kiszáradt, vannak bizonyos helyek, ahol mélyebb volt a víz, most ott maradt meg egyedül némi tocsogó, amit kárókatonák, nagygázlók és ölyvek százai ülik. Potyáznak a sekély vízben rekedt halakból. Itt se töltöttem el sok időt, hamar tovább álltam és az erdőn keresztül egy negyed órás sétával kiértem a Szikrai holtág partjára, a Tőserdőbe, ami (mint azt már korábbi bejegyzésemben írtam) Lakitelek idegenforgalmi központja. Itt leültem egy padra, ettm egy kicsit, majd megkérdeztem a horgászokat, hogy mi az ábra halfogás téren. Megy a csuka. Vannak egész szép példányok is, az idei évben nem ritkák a 2-3kg-os egyedek sem, de néha horogvégre kerül egy-egy 4kg-os, vagy annál nagyobb krokodilpofájú is. Ahogy begyüjtöttem az infókat, indultam tovább az Alpári rét felé. Jó fél órás séta az erdőn keresztül és a rétre kiérve egy több száz egyedet számláló szürke marha csordára bukkantam. Meglepett és meg is hiúsította tervem, miszerint a Tiszaalpár alatt elterülő tavak madárvilágát megfigyeljem: nem szerettem volna az egyenként több százezer forint értékű állatok közt rodeózni, szlalomozni, illetve a 21. század gulyásaival ujjat húzni, akik őrizték a csordát. Így nem néztem meg a tavakat, de amennyire láttam, a nyáron mocsaras tocsogó teljesen visszahúzódott. Madaraknak nyomát/jelét nem láttam.
Így zárult tehát ez a lakiteleki betli. Az elkövetkezendő időben ötletem sincs, hogy milyen fotótéma után kellene néznem. a hó beálltával már könnyebb dolgom lesz, akkor a lehetőségek tárháza igen tág lesz. Csalizhatok majd ragadozó madárra, rókára, készíthetek etetőt énekesmadarakra, a hóban cserkelhetek nyomozhatok nagyvadak után. Ám addig nagy lesz a csend. Egyetlen alternatívát látok, és az a Nagyrét őzállománya. Már most a tavaszt várom, hogy visszatérjenek a költöző madaraink, hogy mehessek a tocsogók partjára a sárban fekve lesezni.