Most Lakiteleken vagyok, Október 23-án vasárnap. A tegnapi napra terveztem be egyfotózást, ám ez számos téren meghiúsult. Először is egész hétvégén borult, esős, csöpögős idő volt, nulla fényekkel. Másodszor én végülis a rossz fények ellenére is úgy döntöttem, hogy azért rápróbálok kedvenc helyeimre, hiszen vasárnap este lejöttem, hogy szombat reggel el tudjak menni fotózni. Gondoltam, ha már itt vagyok, veszteni nem vesztek azzal, ha elmegyek kerülök egyet a vadonban. Kimegyek hát az udvarra, hogy kipróbáljam, a nagytelével, ilyen siralmas fényviszonyok között, mekkora ISO-t és mennyi zársebességet enged a gépem. Megnyomom az expo gombot, nem történik semmi. Hm. Érdekes... az állapotjelző LCD-re tekintve a következő barátságos üzenet fogad: "Helyezze be a memóriakártyát!" Be is helyeztem volna én, ha nem felejtettem volna az eszemmel együtt péntek délután Kecskeméten... Akkor tehát nem fotózunk. Ennek ellenére is nekivágtam a természetnek, úgy voltam vele, hogy legalább körülnézek, milyen témalehetőségek vannak és hogy milyen állapotok uralkodnak a kedvenc "vadászterületeimen".
A Kisréttel kezdtem a sort, ahol teljes csend és kihaltság fogadott. Semmi mozgás. Se madár se őz téren és a rókámat se láttam. Nem is időztem itt sokáig, következő helyszín a Dögtisza vidéke volt. Meglepetten nyugtáztam, hogy a Dögtisza víze annyira le van apadva, hogy sok helyen teljesen kiszáradt, vannak bizonyos helyek, ahol mélyebb volt a víz, most ott maradt meg egyedül némi tocsogó, amit kárókatonák, nagygázlók és ölyvek százai ülik. Potyáznak a sekély vízben rekedt halakból. Itt se töltöttem el sok időt, hamar tovább álltam és az erdőn keresztül egy negyed órás sétával kiértem a Szikrai holtág partjára, a Tőserdőbe, ami (mint azt már korábbi bejegyzésemben írtam) Lakitelek idegenforgalmi központja. Itt leültem egy padra, ettm egy kicsit, majd megkérdeztem a horgászokat, hogy mi az ábra halfogás téren. Megy a csuka. Vannak egész szép példányok is, az idei évben nem ritkák a 2-3kg-os egyedek sem, de néha horogvégre kerül egy-egy 4kg-os, vagy annál nagyobb krokodilpofájú is. Ahogy begyüjtöttem az infókat, indultam tovább az Alpári rét felé. Jó fél órás séta az erdőn keresztül és a rétre kiérve egy több száz egyedet számláló szürke marha csordára bukkantam. Meglepett és meg is hiúsította tervem, miszerint a Tiszaalpár alatt elterülő tavak madárvilágát megfigyeljem: nem szerettem volna az egyenként több százezer forint értékű állatok közt rodeózni, szlalomozni, illetve a 21. század gulyásaival ujjat húzni, akik őrizték a csordát. Így nem néztem meg a tavakat, de amennyire láttam, a nyáron mocsaras tocsogó teljesen visszahúzódott. Madaraknak nyomát/jelét nem láttam.
Így zárult tehát ez a lakiteleki betli. Az elkövetkezendő időben ötletem sincs, hogy milyen fotótéma után kellene néznem. a hó beálltával már könnyebb dolgom lesz, akkor a lehetőségek tárháza igen tág lesz. Csalizhatok majd ragadozó madárra, rókára, készíthetek etetőt énekesmadarakra, a hóban cserkelhetek nyomozhatok nagyvadak után. Ám addig nagy lesz a csend. Egyetlen alternatívát látok, és az a Nagyrét őzállománya. Már most a tavaszt várom, hogy visszatérjenek a költöző madaraink, hogy mehessek a tocsogók partjára a sárban fekve lesezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése